…A lélegzetem már olyan volt, mint egy halk sóhaj, erőtlen és szinte láthatatlan. Leborotvált lábaim olyan csupaszon lógtak le a párnáról, mint a leveleitől, gyümölcsétől, élete értelmétől megfosztott faág. Olyan ropogós száraz volt, mint az elszáradt diófa ága a kertben. A fejem, a testem zsibbadt volt az erőtlenségtől és a tehetetlenségtől, a hetek óta tartó éhezés és küzdelem lerágta csontig a húsom. Lehunytam a szemem. Nem tudom mennyi idő telt el, vánszorgott, vagy rohant. Ekkor ismét lépteket hallottam, halkan koppantak a kövön. Ahogy nőtt az árnyék, egészen beborított, szinte fekete lett a föld, a párna, én is. Nem tudtam felnézni, nem tudtam mozdulni, nem tudtam menekülni. De egy szelíd kéz megérintett, s fejemen nyugtatta meleg tenyerét. Gazda volt, kezében takarók, párna, a földre terítette az enyém mellé és lekucorodott. Vacogó testem magához húzta és egy alomba feküdtünk. Éreztem minden lélegzetvételét, teste jótékony melegét. Finoman fészkelődtem, hogy sovány bordáim ne okozzanak olyan fájdalmat, hozzábújtam. Ettől fogva együtt aludtunk éjszakánként és napközben is sokszor odakucorodott mellém. Óvatos mozdulatokkal simított tehetetlen testemen és meleg hangja, érintése szinte életet lehelt belém mindig akkor, amikor már kiszállni készült volna belőlem. Mintha csak érezte volna, mikor kell megérintenie ahhoz, hogy ne ragadjon el a Halál keze. Itt tartott. S a Halál várt. Tudtam, hogy itt van, s ők is tudták. Hol távolabb állt az ajtónál, hol egész közel a székek mellett. S onnan nézett rám hallgatag szemekkel. Esténként Gazdával ketten feküdtünk a kandalló mellett a kirakott takarókon, párnákon, így hajnalra sem vacogtam még akkor sem, ha arra már kialudt a tűz és a padló jeges nyelvét nyújtogatta vacogva hűlő tagjaim felé. Gazda álmában is sokszor megkeresett és magához húzott, betakart. Talán meg akart győződni róla, hogy még élek. Éltem. De sokszor csak hálni járt belém a Lélek-ahogy ők mondják. Volt, hogy ketten, hárman aludtunk így együtt, mert az Akácillatú, Pacsirtaszavú és a Fenyőillatú is mellénk feküdt. Akácillatú mindig úgy üdvözölt, hogy arcát arcomhoz érintette, s orrát az enyémhez dörgölte. Jó volt ez így. Ha ekkor meghalok, akkor is boldogan tettem volna már. Azért, hogy végre szabaduljak a fájdalomtól, s azért is, mert együtt voltunk, összebújva, s ez sokszor elég ahhoz, hogy boldogan haljunk meg. Ölelve. Szeretve. Mert ez minden élő célja s az élet értelme: a szeretet, az Élet. Enélkül csak szenvedve lehet élni is és meghalni is. ” (Vackor, a kétszerszületett, a menhelyi kutyák élete c. készülő könyv- Lovász Adrienn) TE IS SEGÍTHETSZ AZ ÖRÖKBEADÁS FOLYAMATÁBAN! GYERE EL A MENHELYRE, ISMERKEDJ MEG EGY KUTYÁVAL, KÉSZÍTS RÓLA FOTÓKAT, POSZTOKAT, AMI SEGÍTHETI A GAZDAKERESÉST! ÍRJ, SZERKESSZ VIDEÓT, POSZTOLJ! A SIKERES ÖRÖKBEADÁSOKAT DÍJAZZUK! KÜLÖN JUTALMAZZUK AZOKAT, AKIK – A LEGESÉLYTELENEBB KUTYÁT, – IDŐS KUTYÁT, – FEKETE KUTYÁT, – SÉRÜLT KUTYÁT SEGÍTENEK GAZDÁHOZ! A DÍJÁTADÓRA TAVASSZAL KERÜL SOR! MEGGYESERDEI MENEDÉK- AHOL MINDEN ÉLET SZÁMÍT!
